Heh, egy blog! Ami nem balog(h) és nem belóg, csak egyszerűen arra termett, hogy telefirkáljam a mocskosabbnál mocskosabb élményeimmel, gondolataimmal és vágyaimmal. Egy blog, amit arra szántam, hogy megőrizze az utókornak azon történeteimet, amit szívesen mesélek a barátaimnak egy sör mellett, viszont az anyám valószínűleg meghalna, ha ezt egyszer beleolvasna. Persze erre minden esély megvan, hiszen a net nyilvánossága, meg a muter netfüggősége lehetővé teszi, hogy egyszer megtalálja, de akkor is, legalább nem lesz nyilvánvaló a számára, hogy ez az ő kisfia.
Persze anyámmal ellentétben apám büszke lenne rám, ha a sztorijaimat olvasná, mert ő hozzám hasonlóan nagy pinabarát. Kár, hogy már vagy 10 éve nem beszélünk. Én próbáltam, istenuccse próbáltam, de rá kellett jönnöm, hogy ez a prróbálkozás erősen károsítja az egészségemet és a testi épségemet egyaránt, így egy ideje nem teszem. Pedig az öregem nem volt mindig ilyen.
Ha már a pináknál tartunk, annó az oviban imádtam a lányokkal a bokor alá bújva orvosost játszani, aminek persze kivétel nélkül az volt a célja, hogy láthassam a lányok lába között azt a kis vágást, amiről akkor még nem sokat tudtam, de önkéntelenül is furcsa bizsergés fogott el az ágyékom tájékán attól, hogy egyszerűen csak láthatom. Persze az óvónénik, akik már megfelelő biológiai - és mint később kiderült annál kevesebb pszichológiai - ismeretek tudatában voltak a jelenséggel kapcsolatban, rendszeresen megszégyenítettek. Ugyan szerintük az árulkodás csúnya dolog volt, de mégis rendszeresen beárultak az anyukámnak meg az apukámnak. Anyu persze mindig mondta, hogy nem szabad így viselkedni, meg ez egy csúnya dolog, de az apám mindig védelmébe vett - persze többnyire csak ebben az esetben - és mindig büszkén csóválta a fejét, hogy az én fiam már most igazi férfi... Szóval volt idő, mikor az öregem még büszke volt rám, csak valahogy ez az időszak az óvodával együtt elmúlt.
Jött az iskola, rengeteg új inger, új pajtások és az iszonyat teljesítménykényszer. Szerintem nem kell mondanom nektek, hogy mekkora szívás egy tanárnő és egy nem teljesen normális többdiplomás mérnökember fiaként az iskola, engem ugyanis nem motívált különösebben a jó osztályzat, meg úgy általában a tanulás sem. Állítólag jó képességű gyerek voltam - és most is kiemelkedő képességeim vannak a többiekhez képest - de én többnyire csak a túlélésre játszottam. Persze azóta túl vagyok több ezirányú tanulmányon és tudom azt, hogy ez az oktatási rendszer hibája is. Valahogy mindig azt éreztem, hogy próbálnak megtörni, próbálják kiölni belőlem a vágyakat, az álmokat. De bármilyen erőteljesen próbálkoztak is, a másik nem megismerése iránti igényt nem tudták megfojtani bennem.
Az óvodából átörökített felfedezési ösztön az általános első osztályában is arra ösztökélt, hogy folytassam az addigi gyakorlatot, hiszen azt a bizonyos dolgot látni kell... Hála a vonzás törvényének nem is kellett sokáig várni erre, hiszen járt az osztályunkba a cigány lány, aki egyszer egy fiútársaságnak - melybe én is beletartoztam - felajánlotta, hogy "megmutatom nektek a pinámat, ha ti is le meritek tolni a gatyátokat". Nekem persze több se kellett, egyből követtem őt az iskola udvarának eldugott szegletébe többedmagammal, de végül mire a "bemutató" megtörtént, addigra csak hárman maradtunk: ő, egy másik lány, aki végül szintén letolta a bugyit, meg én, mivel a többieknek inába szállt a bátorság és elszaladtak. Ez volt életemben az első alkalom, amikor hozzá is érhettem egy nőnek ahhoz a részéhez. Ekkor tudatosult belem, hogy a punci jó, hogy felizgat, hogy imádom...
Tudom, a mai prűd társadalmunkban ez sokaknak betegesen hangzik "imádni a pinát", pedig nemrég egy öreg nőorvostól azt hallottam, hogy ez minden férfi-nő kapcsolatok alfája és omegája. Persze nem ennyire egyszerű semmi, de higgyétek el, sok múlik rajta. És nem csak a pasiknak kell szeretniük. A nőknek is, mármint a magukét. És hogy hogyan hat ki ez az életünkre? Erről fogok nektek mesélni következő történeteimben.
